Az értelmes beszédre már nincs igény – elérkeztünk a permanens ricsaj poklába

A kétezres évek elején-közepén olykor összefutottam a kiváló zongorista-zeneszerzővel, Szabados Györggyel a nagymarosi Dunaparton. Naponta tett nagy sétákat a promenádon.

Volt egy saját tempója. Ez a tempó valójában nem volt lassú, inkább úgy mondanám, normális tempó volt. A Duna tempójához igazodott, a felhők vonulásához, a csillagok mozgásához. Vadállatok mozognak így, ugyanebben a tempóban. Szabados a huszadik századi magyar zene kimagasló alakja volt. Az idő múlása és a Bells (Boldogasszony földje) című szóló zongora lemezeit sokat hallgattam. Nem utólagos udvariaskodásnak szánom, amikor azt írom, hogy megtisztelő volt beszélgetni vele. Szabados apámmal volt egyidős, általános iskolában osztálytársak voltak Budán, de semmiféle kapcsolat nem volt köztük később. Illetve egyvalami mégis összekötötte őket a maga rejtélyes módján: a jazz. Igaz, különféle irányból. Apám az 1950-es és 60-as évek klasszikusait szerette, Bill Evanset, Stan Getzet, Oscar Petersont, Szabados inkább az experimentális régiókban mozgott otthonosan. (Bár a fentebb említett két lemezének világa Bartókhoz és a magyar népzenéhez áll nagyon közel.) Inkább irodalomról beszéltünk ilyenkor, zenéről alig. Egyszer említettem neki, hogy milyen nagyra tartom Keith Jarrett művészetét.

Így beszélgettünk, ebben a világegyetemi tempóban, amiben a hallgatásnak legalább annyi helye volt, mint a szavaknak. 

Egy ilyen beszélgetésünk során említette (talán a 2002-es választások előtt néhány nappal), hogy őt a választásban, a választási metódusban nagyon zavarja valami:

Egy ilyen mondatot nagyon könnyű félreérteni, de ebben az esetben (is) fontos, hogy próbáljuk meg jól érteni. Szabados szellemi ember volt, és szellemi értelemben volt elitista, arisztokratikus a gondolkodása. Esetében nem arról volt szó, hogy lenézte volna a kompos Sanyit. Egyáltalán nem nézte le. Azt adta a tudtomra ezzel, hogy neki a demokráciát illetően súlyos kifogásai vannak, elsősorban azért, mert alapvetően egy hazugságra épül. Arra a hazugságra, mely szerint minden ember egyenlő. Amikor ezt említette nekem a Dunaparton, először én is arra gondoltam, hogy ez így azért túlzás. Megszólalt az akkor még bennem is ott rejtőző egalitárius vészcsengő. Halkan ugyan, de megszólalt. Mert valójában akkor is tudtam, hogy igaza van. Ezt a vészcsengőt azóta kihajítottam egy belső lomtalanítás során, de a helye megmaradt. Nem baj, maradjon is meg, legalább emlékeztet arra, hogy mi minden lenne még érdemes bennem arra, hogy kihajítsam.

Ahogy azt sem, hogy minden ember egyenlő lenne. A teremtett világ nem ismeri az egyenlőséget, a rendszer nem ilyen paraméterek mentén lett beállítva eredetileg. A természetben nincs egyenlőség, hanem szigorú hierarchia van, a mindenkori emberi társadalmakban ugyanígy van ez. Az emberi társadalmak kétféle hierarchiát ismernek: a valódi hierarchiát és a hazug hierarchiát. Mondanom sem kell, hogy a modernitás az utóbbit részesíti előnyben, és ezt látja el különféle megnevezésekkel. Ami Szabadost annak idején annyira irritálta, az ma már olyan hatásfokkal van jelen, amit valószínűleg el sem tudott volna képzelni.

Illetve a jelenlegi tetőfokát, mert nagyon úgy tűnik, hogy komoly kapacitás rejlik még benne. Alapvetően erre is lett kitalálva, erre az ordas hazugságra. A szellemi ember funkciója évezredeken át az volt, hogy lássa és értelmezze mindazt, amit a többiek nem látnak és ezért értelmezni sem képesek. De nem önmagának látott és értelmezett, hanem mindenkinek. A kompos Sanyinak is. Illetve pontosítsunk: nem mindenkinek, hanem mindenkiért. A kompos Sanyiért is. A szellemi ember létezésének lényege ebben rejlik, hogy mindenkiért. Ez a funkció (a szellem természete szerint) elsősorban rejtekutakon keresztül érvényesítette a hatását mindig is, és csak ritkán közvetlenül. Tehát nem arról van szó, hogy Aquinói Szent Tamás direktben a mindenkori kompos Sanyinak magyarázott volna, hanem arról, hogy

Ezt a rejtekutakon való működést, ennek hatásmechanizmusait nevezzük egyébként mindközönségesen kultúrának. Amikor viszont hirtelen az lett a felállás, hogy a mindenkori kompos Sanyik ugyanolyan felhatalmazást kaptak arra, hogy az ügymenetbe beleszóljanak, mint mondjuk a néhai Szabados György, ezek a rejtekutak elzáródtak, elsorvadtak. És miután ezen felül még az is bekövetkezett, hogy a mindenkori kompos Sanyik elárasztották az online nyilvánosságot a mindenféle véleményeikkel, meglátásaikkal és javaslataikkal, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nekünk nagyjából befellegzett. Mert ez a folyamat természetesen azzal is járt, hogy a szellemi ember eltűnt, hatása érzékelhetetlenné vált.

Szabados György nem nézte le a kompos Sanyit, csak tisztában volt vele, hogy Sanyi nem dönthet olyan kérdésekben, amelyekről nem rendelkezik ismeretekkel. Ahogy Szabados sem óhajtotta megmondani Sanyinak, hogy hogyan kell kompot vezetni. Itt tartunk ma, és ahogy elnézem, fogunk még lejjebb is tartani. Az értelmes beszédre jól láthatóan nincs már igény, a Facebook totális térhódításával elérkeztünk a permanens ricsaj poklába, ahol a megvalósult demokrácia jegyében az látszik és hallatszik jobban, aki gátlástalanul és arrogánsan túlüvölti a másikat.

(Lásd e tárgyban például ezt a nemrég megjelent cikket.) 

Amikor majd’ negyedszázada Szabados György aggodalmának adott hangot a Dunaparton az úgynevezett demokratikus berendezkedést illetően, még nem láthatta mindazt, amiben ma élünk. Nem láthatta, de sejtette, nagyjából mi fog következni. De az is lehet, hogy a legrémesebb álmaiban sem gondolta volna. 

Csak remélni tudom, hogy ott, ahol most tartózkodnak, nem történt semmiféle demokratikus fordulat. 

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)